Portugália északkeleti csücskében, a spanyol határtól alig néhány kilométerre fekvő, gazdag középkori és hercegi múlttal büszkélkedő Bragança városában, a Teatro Municipal de Bragança elegáns és kényelmes hangversenytermében ért véget a 6. Bragançai Nemzetközi Zenei Fesztivál. Méghozzá nem is akármilyen záróhangversennyel!
A fesztivál művészeti vezetője, Filipe Pinto-Ribeiro zongoraművész, valamint Bragança önkormányzata, Isabel Ferreira polgármester képviseletében, rangos vendéget hívott meg az ünnepi alkalomra: a Liszt Ferenc Kamarazenekart. A kiváló magyar együttest Tfirst Péter koncertmesterként irányította, a zenekar pedig a magyar zeneművészet kivételesen színvonalas bemutatásával ajándékozta meg a portugál közönséget, Dohnányitól Bartókig, Liszt művészetét is megidézve.
A teljes egészében magyar zeneszerzők alkotásaiból összeállított műsor Dohnányi Ernő C-dúr szerenádjával (op. 10) kezdődött. A magyar együttes már az első hangokkal megmutatta összetéveszthetetlen hangzáskultúráját: kristálytiszta áttetszőséget, a szólamok lenyűgöző egységét és a vonóshangzás jellegzetes melegségét. A korai mű, amelyen még erőteljesen érződik Brahms hatása, ugyanakkor már fel-felbukkannak benne a zeneszerző későbbi stílusát meghatározó népzenei ihletésű fordulatok, rendkívül elegáns és érzékeny tolmácsolásban szólalt meg. A szólamok közötti párbeszédek természetes könnyedséggel bontakoztak ki, a zenei folyamat minden pillanatában érvényesült a mű belső logikája.
Tfirst Péter a koncertmesteri pultból rugalmasan, mély muzikalitással irányította az együttest. Mindvégig mértéktartó maradt, kerülte a túlzó gesztusokat, és olyan természetességgel formálta meg a zenei mondatokat, hogy azok különösen meggyőzővé tették az előadást. Irányításával a zenei frazeálás szabadon, mégis fegyelmezetten bontakozhatott ki.
Weiner Leó I. divertimentójával egészen más hangulat költözött a terembe. Ez a koncerttermekben ritkábban hallható kompozíció a szellemesség és a játékosság valóságos gyöngyszeme, amelyben a népzenei ihletésű lendület a klasszikus formálás fegyelmével párosul. A zenekar magával ragadó játékörömmel szólaltatta meg a művet, ötvösmesteri pontossággal emelve ki a jellegzetes ritmikai fordulatokat és a népzenei eredetű dallamokat.
A vonósok rendkívül gazdag hangszínpalettát vonultattak fel: a leheletfinom pianissimóktól az erőteljes, fényesen felragyogó fortékig. Az előadásban a formai felépítés világossága és a dallamformálás szabadsága kivételes egyensúlyba került. A zenekar úgy tudta érvényre juttatni a mű szerkezeti fegyelmét, hogy közben a zenei megszólalás spontaneitása és frissessége egyetlen pillanatra sem veszett el.
Ezután Liszt Ferenc következett. A II. magyar rapszódiával az est hangulata újabb fokozatra kapcsolt. A vonószenekari átiratban a mű sajátos módon bensőségesebb karaktert öltött, anélkül, hogy szenvedélyéből és elementáris lendületéből bármit is veszített volna. A zenekar káprázatos virtuozitással és kivételes zenei érzékkel formálta meg a kompozíció jól ismert ellentéteit: a lassú, elmélyült, már-már révült hangulatot és a friss csárdás szédítő iramú, féktelen forgatagát.
A megrendítően kifejezőerejű szólókkal megszólaltatott elvágyódó, lírai epizódok és a szinte démoni lendületű szakaszok váltakozása mindvégig feszült figyelemben tartotta a hallgatóságot. A legmozgalmasabb részekben az együttes olyan tökéletes összhangban játszott, mintha valamennyi muzsikus vonóját ugyanaz a kéz irányította volna. A virtuozitás azonban sohasem vált öncélúvá: a technikai bravúrok minden esetben a mű drámai kifejezőerejét szolgálták.
Az est vitathatatlan csúcspontját azonban Bartók Béla vonószenekarra írt Divertimentója jelentette. Az 1939-ben, közvetlenül a második világháború kitörése előtt komponált, korszakhatárt jelölő alkotásban egy letűnő világ iránti nosztalgia és a közelgő történelmi tragédia nyomasztó előérzete feszül egymásnak. A Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában ez a kettősség kivételes, szinte elviselhetetlen intenzitással bontakozott ki.
Az első tétel fúgaszerű motívumaival és visszafogott líraiságával mindvégig finoman adagolt, mélyen lappangó feszültséget teremtett, amelyet a zenekar rendkívüli fegyelemmel és érzékenységgel formált meg. A második tétel szívszorító melankóliája a koncert egyik legemlékezetesebb pillanatát hozta el: a vonósok végtelenül lágy, bensőséges hangzása különleges atmoszférát teremtett.
A finálé fékezhetetlen energiájával és rendkívüli ritmikai összetettségével valósággal felvillanyozta a hallgatóságot. Az együttes imponáló biztonsággal, szinte magától értetődő könnyedséggel szólaltatta meg a gyakori metrumváltásokat és a szinkópált ritmusképleteket.
Tfirst Péter koncertmesteri irányításának minden erénye ebben a műben mutatkozott meg igazán: a muzsikusok egymásra figyelésének kivételes érzékenysége, a belépések hajszálpontossága és a közös zenei lélegzetvétel természetessége. Az együttes játéka a kamarazenélés legmagasabb színvonalát képviselte: a szólamok közötti összhang nem pusztán technikai tökéletességet, hanem mély zenei egységet is jelentett.
Ezt a rendkívüli érzelmi intenzitású előadást követően Liszt Ferenc Mefisztó-keringője szolgáltatta a koncert káprázatos fináléját, ezúttal vonószenekari átiratban. Tfirst Péter szólójával a híres ördögi futamok elegánsan száguldottak, miközben a zenekar sejtelmes érzékiséggel telített hangörvénybe vonta a hallgatóságot, tökéletesen megidézve a mű címében is megjelenő démoni tánc világát.
A közönség felállva, hatalmas ovációval ünnepelte a zenekart és koncertmesterét. A zsúfolásig megtelt teremben szinte tapintható volt a meghatottság és a lelkesedés. A taps hosszú percekig nem akart szűnni, a hallgatóság kitartóan követelte a ráadást.
A ráadásként elhangzó, ritkán hallható Pavel Fischer-táncdarab elragadó meglepetésnek bizonyult. A tarantella és a szláv táncok világát egyaránt megidéző, ellenállhatatlan életerőtől duzzadó kompozícióban még egyszer teljes gazdagságában mutatkozott meg az együttes felszabadult játéköröme. A muzsikusok lendülete és közvetlensége utoljára is magával ragadta a közönséget, méltó, örömteli befejezést adva a kivételes estének.
Ez a záróhangverseny ismételten megerősítette a Bragança ClassicFest nemzetközi rangját és kisugárzását. A fesztivál néhány év alatt nagyszabású, ambiciózus kulturális vállalkozássá nőtte ki magát, amely egy páratlan szépségű vidék hagyományaiban gyökerezik, miközben merész műsorválasztásával és Európa legkiválóbb együtteseinek meghívásával messze túllép a helyi kereteken.
Filipe Pinto-Ribeiro és munkatársai méltán lehetnek büszkék az elért eredményre. Olyan záróhangversennyel ajándékozták meg Bragançát, amely a legjelentősebb nemzetközi zenei fesztiváloknak is becsületére válna. Olyan estét teremtettek, amelyen a kiemelkedő művészi teljesítmény a közönség lelkes és odaadó figyelmével találkozott, mindezt egy kivételes történelmi örökséget őrző város méltó környezetében.
Aligha kétséges, hogy a Bragança ClassicFest igényes műsorpolitikájával, művészi elkötelezettségével és nyitott szellemiségével az elkövetkező években is meghatározó szerepet tölt majd be a középkori város kulturális életében, és tovább gazdagítja annak nemzetközi zenei kapcsolatait.
KONCERTKRITIKA
Bragança (Portugália), Teatro Municipal, 2026. október 10.
A 6. Bragança ClassicFest záróhangversenye
Liszt Ferenc Kamarazenekar (Budapest)
Tfirst Péter – koncertmester
Fotó: © Andreia Carvalho
